Tizennegyedik nap a vébén - Ohne Worte

Müller végig hitt, de a lefújás után nála is eltörött a mécsesFotó: firo/Sebastian El-Saqqa/Picture-Alliance/AFP

Nem találok jellemzőbb képet a németek idei vébé-szereplésére annál a jelenetnél, mint ami a Dél-Korea elleni mérkőzés hosszabbításában zajlott le, néhány pillanattal azt követően, hogy az ázsiaiak megszerezték a vezetést, majd a videóbíró megerősítette a gól jogosságát.

Thomas Müller - az egész tornán vállalhatatlanul gyengén játszó, harmatos, erőtlen, suta Thomas Müller - egyetlen cseppnyi kétség nélkül az arcán tudakolta a játékvezetőtől, hogy ugye, még van öt percuk, jól tudja, igaz? Nem látszott indulatosnak, kétségbeesettnek meg aztán pláne, egyszerűen tudni akarta, hogy akkor most van-e még pontosan öt perce a csapatának

arra, hogy két gólt rúgjon, és elkerülje a kieséssel járó szégyent.

Két gólt korábban 270 perc alatt összesen sikerült lőnie a németeknek a tornán.

"Arrogánsak voltunk, a magabiztosságunk teljesen átfordult. Azt hittük, a rosszul sikerült felkészülési meccsek után majd a jön a fordulat, de nem jött semmi" - magyarázta a bizonyítványt a mérkőzés után a németek szövetségi kapitánya, Joachim Löw. Összefoglalta mindazt, amit számomra is jelentett Thomas Müller mutatványa 0-1-nél, a kiesés szélén.

A közmondásos német magabiztosság helyébe üres, tompa arrogancia lépett.

Pedig, ha abból indulunk ki, amit ettől a csapattól az utóbbi hónapokban láttunk, sok meglepetés nem történt. "2017 őszén játszottunk utoljára jól" - ismerte el a meccs után szinte azonnal korrekten és tiszta fejjel nyilatkozó Mats Hummels, ami egyben jó előjele annak is, hogy a szembenézés vélhetően nem marad el. Ne feledjük, Németország még soha korábban nem esett ki a világbajnokság csoportkörében - története eddig legnagyobb buktája az volt, amikor az 1938-as tornáról (egyenes kieséses rendszerben) már egy meccs után kibucskázott. Sokkoló adat második felvonás: a németek 1954 óta minden egyes vb-n ott voltak legalább a negyeddöntőben (igaz, akadtak tornák, amikor ez egy középdöntős csoportot jelentett).

Nem csoda, hogy a sokkot a sajtó sem igazán tudta kezelni: a Bild jobb híján ugyanazokkal a szavakkal a címlapján jelent meg, mint cirka négy évvel ezelőtt, a hazai pályán játszó brazilok 7-1-es kifilézését követően. Ohne Worte, vagyis: nincsenek szavaink.

A bukás okait még sokáig fogják keresni Németországban, és szinte biztosak lehetünk abban, hogy a kupacsapatok nemzetközi teljesítményének visszaesésétől kezdve, a Bundesligát igába hajtó Bayern egészségtelen dominanciáján át a közhelyes német vezérürük és mentalitás elvesztése feletti népnemzeti búsonkodásig (Lothar Matthaus az elsők között villantotta, közvetlenül a meccs után) minden elő fog kerülni a vitában. 

A helyi szélsőjobboldal már most ott tart, hogy a bűnbakok azok a játékosok, akik a torna előtt a török Recep Tayip Erdogan elnökkel pózoltak, és amúgy is: a multikulti tehet mindenről.

A helyzet ennél persze lényegesen bonyolultabb.

Egyrészt, nyilván nem véletlen, hogy az előző öt világbajnokságon immáron negyedszer esett ki rögvest a csoportkörben a címvédő. Ebből az utolsó három nekifutás a legérdekesebb talán, hiszen az olaszok 2010-es, a spanyolok 2014-es és a németek idei buktája is 

ugyanazzal az edzővel jött össze, aki egy ciklussal korábban az aranyéremhez is hozzásegítette a válogatottat.

Az embernek olyan érzése van, mintha már a válogatott futball sem tűrné a lustaságot, az állandóságot, a változtatás hiányát. Mintha már ezen - a klubfoci színvonalától egyébként látványosan elmaradó - terepen sem férne bele, amikor valaki túlságosan sokáig ragaszkodik az elveihez, esetleg egy-két olyan taktikai elemhez vagy játékoshoz, amelyet/akiket már meghaladott az idő.

Reus a nagy sikerből kimaradt, vb-debütálása azonban pocsékra sikerültFotó: firo/Sebastian El-Saqqa/Picture-Alliance/AFP

Másrészt a válogatott futballban a legnyilvánvalóbb talán a későn jövők előnye. A németek taktikáját négy éven keresztül elemezhette szénné mindenki, akinek kedve volt hozzá, és mivel Löw lényegében nem volt hajlandó változtatni a bevált recepten, feketén-fehéren ott volt mindenki merevlemezén, mit kell csinálni ellenük. A Mexikó elleni nyitó parti volt ennek a leglátványosabb bemutatója, és legyünk őszinték, ebből a pofonból már nem is tudott felállni a címvédő.

És ha már padló, meg felállás: 

az a tévhit is csúfosan megdőlt, hogy egy szerencsés/kínnal-keservvel kiharcolt momentum képes egy egész tornát megfordítani, és jó csapattá varázsolni egy eredendően rosszat. 

Toni Kroos szabadrúgása a svédek ellen ugyan látszólag a megváltást jelentette a németeknek, valójában azonban csak sebtapasz volt, amelyik ideig-óráig elfedte ugyan a csapat súlyos szerkezeti problémáit, de aztán amikor lerántották, azonnal elöntötte a vér a heget, a beteg pedig elhalálozott.

Hogy ennek mi a _valós_ oka, na, az már egy igazán jó kérdés.

Több válasz is lehetséges, hiszen a bukás is több tényezőből állt össze. Egyrészt ne kerteljünk, a németek nagy generációja felett eljárt az idő. A Müller-Özil-Khedira-Neuer-Boateng tandem első nagy dobása a 2009-es U21-es Eb volt (a döntőben az angolokat pofozták fel 4-1-re), majd aztán lényegében három világbajnokságon és öt nagy tornán át dominálták a német keretet, és ezzel együtt a válogatott foci krémjét is. Löw egy évvel ezelőtt nélkülük és jó pár friss emberrel (Younes, Goretzka, Can, Brandt, Ginter, Ter Stegen) húzta be a Konföderációs Kupát, ám idénre visszatért a régi arcokhoz. A keret emiatt viszont lényegében szétszakadt tapasztalt idősekre és rutintalan fiatalabbakra, miközben éppen a 25-28 év közötti, futballista-szempontból a legideálisabbnak tűnő, már eléggé tapasztalt korosztály hiányzott belőle fájóan:

A Ringer remek összegzése alapján az is szembetűnő, mennyire nem voltak képesek a németek megfelelő minőségű helyzeteket kialakítani. Szekérderéknyi próbálkozásuk volt, fényezték a labdát, de igazán könnyű, igazán magas minőségű lövéseket az istennek sem tudtak kibrusztolni. Csak egy példa: a német válogatottnak három meccs alatt két lövése volt az ötösön belülről. A svédeknek - fele annyi próbálkozásból -  hat. 

Ha ezt akarnánk kifejezni, milyen minőségű volt a tornán egy átlagos német helyzet, elkeserítő értéket kapnánk: 0,08-as xG/lövés mutatójuk a mezőny 24. legjobbja, és egészen elkeserítően siralmas. Márpedig igazán az ilyen statisztikák az érdekesek, nem az, hogy az ellenük teljesen tudatosan visszahúzódó, a legveszélyesebb területeket kétszeresen-háromszorosan biztosítő ellenfelek hagyták nekik a veszélytelen passzolgatást, így meccsenként összejött nekik átlagosan 657 átadás. És akkor, mi van?

Sokkal többet mond el a csapat szenvedéseiről például, hogy 

nem volt 0,5-ös xG-nél magasabb minőségű helyzetük.

Ez a mutató az, ami a helyzetek minőségét hivatott értékelni _azonos alapra_ helyezve minden egyes lövést, így összehasonlíthatóvá téve őket. Egy büntető xG-je például (bár ezt általában külön kezelik a statisztikusok) nagyjából 0.8-as, a tuti, biztos gól lenne ugyanis az 1. Hogy lássuk, a németek mutatója mennyire ócska: a belgáknak hét, a spanyoloknak hat helyzetük is volt 0,5-ös xG-érték felett.

A németektől tehát nagyon hiányzott egy center, egy direkt játékos, aki képes első szándékból a kaput támadni. Ezen a ponton értékelődik fel, hogy a kapitány kihagyta a vb-keretből Leroy Sanét, aki az Év Fiatal Játékosa lett a Premier League-ben, miközben 10 gólt rúgott és 15 gólpasszt osztott ki. Löw anno azzal indokolta a döntést, hogy Sané nem illik megfelelően a csapatszerkezetbe - elemzők pedig lelkesen vezették le, mindez mennyire igaz. Utólag úgy tűnik, inkább a csapat szerkezete volt lassú, kiszámítható és tompa, így nem csoda, hogy egy olyan direkt és gyors játékos, mint Sané nem tudott lubickolni benne.

Leroy Sané a klubfutballban brillírozott, a válogatottba viszont nem fért be LöwnélFotó: JOE KLAMAR/AFP

Összefoglalva: Löw úgy akarta vezetni a német válogatottat, mint ahogyan egy domináns klubcsapatot szokás. A régi beidegződésekre, a sokszor kipróbált játékkapcsolatokra épített, és az volt a célja, hogy a csapata minél többet birtokolja a labdát egy-egy meccsen. A németek mindhárom csoportmérkőzésükön legalább 65%-ban dominálták a passzjátékot, miközben a két évvel ezelőtti Eb egyik nagy tanulsága éppen az volt, hogy 

a válogatott fociban sokkal többször nyer a labdával kevesebbet foglalkozó, de a területeket okosan kontrolláló, villámgyors ellencsapásokra képes csapat.

A klubfutballban ez éppen fordítva van: szinte csak az Atlético Madrid képes arra, hogy a labdabirtoklásról folyamatosan lemondva, kompakt, biztos csapatszerkezetből vezetett kontrákra és pontrúgásokra építve sikeres maradjon hosszabb távon is. A válogatot futball azonban - elnézve a portugál Eb-sikert például -, nagyon nem ebbe az irányba tart.

"Mindenki veszített, az egész német futball. Nem csak egy mérkőzést, hanem azt is, amit az elmúlt években felépítettünk" - harsogta a kiesés után Löw, akinek hosszú távú szerződése van a DFB-vel, szóval akár az is elképzelhető, hogy marad a posztján. Ezzel együtt nem biztos, hogy fog, pláne, ha a szövetség épp a Löwével ellentétes következtetésre jut: a hátország rendben van, a jó játékosok futószalagon érkeznek a német utánpótlásképzésből, egyedül az volt a baj, hogy egy túlzottan beágyazott kapitány idealista elképzelései és ehhez szabott személyi döntései egy tornán csődöt mondtak.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.