Hogyan írhatunk történelmet és futballozhatunk a démonainkkal és nélkülük?

A tegnapi utolsó nyolcaddöntőn eldőlt, hogy Anglia - először a vébétörténelemben tizenegyesekkel - is képes volt továbbjutni, míg a James Rodríguezt nélkülöző Kolumbiának nem sikerült a négy évvel ezelőtti bravúrt megismételnie. Azonban sokak számára a meccs nem a tizenegyespárbaj és Pickford bravúrjai, vagy Yerry Mina elképesztő fejesgólja miatt lesz emlékezetes (a 93. percben amikor már Ospina kapus is feljött), és akár joggal felmerülhet a kérdés:

Miért nem játszott szebben Kolumbia, miért szenvedett Anglia a vébé talán eddig legdurvább, legsunyibb meccsén? 

A "ez nem az a latinos (dupla sic) futball", "hiányzott a Valderrama féle csibészség" és "hol van már az angol hidegvér" és egyéb közhelyek helyett a pszichológia és egy pár háttértörténet segítségével, megpróbáljuk a látottakat kicsit másképpen értelmezni. 

Gareth Southgate saját és Anglia, míg Jose Pekerman és játékosai Kolumbia démonjai ellen is küzdöttek ezen a rendkívüli téttel bíró meccsen (hiszen a győztes Svédországgal játszhat az elődöntőbe jutásért), és ez a küzdelem nem mindig egyszerű, vagy éppen különösebben szórakoztató, uram bocsá nézőcsalogató, viszont katartikus. De nézzük mik azok a bizonyos démonok:

"Félelmek, önbizalomhiány, szorongás, bizonytalanság, elégedetlenség – sokan úgy véljük, ezek az érzések megakadályozzák, hogy teljes életet éljünk. Belső élményeinket gyakran az életünket beszűkítő démonoknak érezzük, amelyeknek meg kellene szűnniük ahhoz, hogy boldogok legyünk: „Ha majd végre megszűnik a szorongásom…”, „Ha egyszer bízni tudok önmagamban…”, „Ha végre biztos leszek abban, hogy…”(Szabó Bartha Anett, Szondy Máté: Démonaink)

Gareth Southgate és a tizenegyesek, avagy Anglia és az egyenes kiesés démonjait senkinek sem kell magyarázni. Talán a legegyszerűbb megoldás és a legolcsóbb gyógyír a több önbizalom, a pozitív gondolkodás, a több koncentráció és a hasonlóan üres és hamis frázisok lennének a démonok elűzésére. 

De mivel ez itt sajnos nem a The Sun c. alaplap, ezért segítséget kértünk. A remek magyar pszichológuspáros Szondy Máté és Szabó-Bartha Anett szerint a démonokat (tizenegyeseket) nem így érdemes felfogni, hanem

"Sok esetben, mint például a szorongás, azt éljük meg, hogy ha megszűnne, végre meg tudnánk tenni, amit szeretnénk. Ez csapdahelyzet, hiszen a belső élmény nem szűnik meg, vagy nem teljesen, elkísérhet minket akár éveken keresztül. Amíg az élmény megszűnését szabjuk feltételként, sosem érünk el a kívánt célig. Úgy kell haladnunk a cél felé, hogy ott vannak mellettünk útitársként a nehézségek, a félelmek, a démonok.”

Azt nem tudom, hogy a rendkívül alapos, és az angol válogatottat újragondoló Gareth Southgate mennyire olvas személyiségpszichológiát, de van rá bizonyíték, hogy alapismeretei minimum vannak a témában. A kapitány napi szinten kérdőívekkel bombázza a játékosait (a csapatpszichológusa Pippa Grange révén), és olyan kijelentéseivel, mint a "tizenegyes nem lutri, hanem egy készségfeladat, ami gyakorlással fejleszhető" az igencsak maradi és gőgös angol közvélemény ("angolok vagyunk, nekünk dominálni kell, nem állhatunk fel 5 védővel) fősodrával szemben helyezi el magát. A korábban kicsit amolyan szövetségi bólogató Jánosnak tartott Southgate csendes háttérmunkájával, a kis és alulértékelt dolgokra való odafigyeléssel (lásd. rögzített szituációk), szisztematikusan (a keret kijelölése, a háromvédős rendszerre való átállás, erős majdnem szélsőként funkcionáló szárnyvédőkkel megtámogatott, két szabadon támadó nyolcassal a Kane-Sterling páros mögött), koncepciózusan (a másodedző Steve Hollanddal Szocsiban lefolytatott beszélgetés indította el a változásokat), és proaktívan (a folyamatos gyakorlások, felkészülések a büntetőpárbajra, ellenfelek feltérképezés) készült erre a meccsre is. A meccs utáni nyilatkozata is rendkívüli önismeretről és elhatározottságról szól, mintegy a "sebezhetőség erejéről" (lásd Brene Brown: A sebezhetőség ereje

"A 96-os kihagyott büntetővel együtt kell élnem örökre, de a mai egy különleges pillanat a csapat számára. Remélhetőleg megadja azt a hitet a jövő generációjának, hogy az életben a lehetőségekben kell hinnünk, és nem hagyhatjuk, hogy visszahúzzon a múlt, vagy az elvárások"

- mondta a 22 éve hibázó Southgate.

Kolumbiát a múlt talán nem csak futballtörténelmi aspektusból nyomhatta. Hiába volt a helyszínen Carlos Valderrama, vagy várt szép játékot Faustino Asprilla, ha a négy évvel ezelőtt vébé gólkirálya és a Bundesliga idei legjobb játékosa, James Rodríguez nem épült fel a sérüléséből. Nélküle a csapat inkább underdog szerepből várta a találkozót. Jose Pekerman, a Kolumbiában istenként tisztelt, pragmatizmusáról híres argentin mester (ő volt az, aki argentin kapitányként még a 2006-os, a németek elleni büntetőkkel elvesztett vébénegyeddöntőn szemrebbenés nélkül a tankszerű Julio Cruzt küldte be utolsó csereként, a fiatal Lionel Messi helyett), most sem hazudtolta meg önmagát és 3 rombolóval  - Barrios, Lerma és Cesar  (tsókok Hajdúbének) Carlos Sanchez - telepakolta a középpályát, ahol így Lingard és Alli 2 v 3-ban maradtak. Aki amúgy valaha is látott az elmúlt pár évben Kolumbia meccset, az már tudhatta, hogy a kávétermesztőktől (Los Cafeteros a csapat beceneve) egy minimum 7 emberes védekezésre épülő, az atletikusságra, Cuadrado és Quintero egy-egy villanására bazírozó haditervet kapunk majd. Bár Pekerman preferált játékstílusával (passzolós foci) ez ellentétes, James hiányában és középen 3 rombolóval csak az maradt, hogy egy-egy kontrából, vagy szögletből talán valamit összehoznak. 

Azt érdemes leszögezni, hogy Kolumbia évek óta egy fizikailag zseniális, taktikailag rugalmas, rendkívül nehezen dominálható, hibrid csapat, ha minden összejön. Sajnos azonban James sérülése és a lyukas posztok - az erőszakos és gyors balhátvéd Mojica csak későn került be, a bal oldali középpályán a selejtezőkön 15-ször játszó, a Boca Juniorsban idén kicsit gyengélkedő Edwin Cardonát egy másik majdnem elkallódott zseni, a River Plate-nél végre magára találó Juan Quintero helyettesítette remekül -, valamint a csatársor megöregedése és redundanciája (négy éve még Jackson Martinez, Teo Gutierrez, Carlos Bacca és a torna előtt lesérülő Radamel Falcao is mind-mind óriási formában érkeztek) miatt ez a csapat lényegesebben gyengébb, mint a brazílai vébé meglepetéscsapata, a sabrosura (az öröm, a szenvedély, a tánc, vagyis a különleges kolumbiai életérzés ) megtestesítője. Amellett, hogy stabilan az egyik legjobb dél-amerikai csapat most már évek óta, a legnagyobb tettük az, hogy Pekerman Kolumbiája négy éve mintegy jelképéve vált az országnak.  Annak az országnak, amelyik évtizedek óta csak a különböző belharcok, a gerilla és A két Escobarban pontosan megjelenített drogháborúk miatt híres hírhedt.

Bár Pekerman és Falcao (aki Mark Geiger amerikai bírót részlehajlással vádolta) a vereséget nehezen tudták feldolgozni, ezt és a meccsen mindkét fél részéről bemutatott agressziót az ember jóhiszeműen az akarás és a tét számlájára írja. Hiszen, ha egy pillanatra belegondolunk abba, hogy ezek a kolumbiai játékosok min mentek keresztül, micsoda traumákkal, démonokkal élnek együtt, azért, hogy itt lehessenek akkor egy egészen más kép rajzolódik ki:

Cuadrado 4 éves volt, amikor lelőtték az apját, a mélyszegénységből feltörő Barrios jeget árult azért, hogy buszjegyet vehessen az edzésre menet, Bacca húszévesen még halászként dolgozott. Vagy akár említhetjük az Angliában csúnyán megbukott Falcaot, a 17 évesen az őt és testvéreit védő édesapját elvesztő Ariast, és az édesapját emberrablásban szintén elvesztő Juan Quinterót, aki alkoholproblémákkal is küzdött. Természetesen ezzel nem akarom felmenteni őket a (jórészt semlegesek által megfogalmazott) kritika alól, de az valahol mégis rendkívül sajnálatos és elfogadhatatlan, hogy Carlos Sanchez vagy éppen Mateus Uribe halálosfenyegetéseket kaptak a hibáik után. A kaotikus meccs után azonban emelt fővel mehetnek haza, mert egy világbajnoki nyolcaddöntőt elvesztettek ugyan, de démonaikkal már sikeresen megküzdöttek. 

A győzteseknek pedig mindig igaza van, és Gareth Southgate Angliájának marad a további történelemírás, és talán már ők is tudják azt, amit Eminem megírt a Not Afraid c. számában:

"this fuckin' black cloud 

Still follows me around 

but it's time to exercise these demons

 These muh'fuckers are doin' jumpin' jacks now"

Lehet hogy a démonokat nem kiűzni (exorcise), hanem csak edzeni (exercise) kell? 

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.